Bezár az úrkúti mangánbánya. Egy tollvonással veszítette el száz
ember a munkahelyét, mert a Dunaferr a jövőben inkább az ukránoktól
vásárol acélgyártáshoz szükséges alapanyagot. Noé bárkája volt eddig az
úrkúti bánya, mert többen a közelmúltban bezárt urán-, szén- és
bauxitbányákból szerződtek ide. Most a vájárok számára nem maradt más
hátra, mint a lassú temetés: a föld alatti gépek szétszerelése, a
vájatok lezárása és a függőleges aknák kőzettel való feltöltése.
A várkastélyszerű érczúzó harmadik emeleti ablakán nézeget ki
egy sárga kobakos bányász. Egy alagútból csilléket tolnak ki, rajtuk
sárkánytaréjra emlékeztető, zöld színű gépalkatrészek. Az út szélénél,
az „utolsó csillénél” egy használaton kívüli kas a kapaszkodókkal.
Évtizedeken át húzták-eresztették vele az embereket a föld gyomrába, a
230 méter mélyen található aknarakodóhoz.
Nincs itt kedve mosolyogni senkinek
Június 7-én jött a végzetes telefon. Akkor hívták fel a Veszprém
megyében található bánya tulajdonosát a Dunaferrtől azzal, hogy a
jövőben az ukránoktól vásárolják a mangánt, amely fontos kohászati
alapanyag, a vas szilárdságát és szívósságát növeli, ezért tengelyek,
kerekek gyártásakor használják. Másnapra összehívták az üzemvezetést, és
közölték velük, hogy az egyetlen vevő, aki húsz éve az egyetlen vevő,
már nem kíván innen vásárolni mangánércet, ezért bezár a bánya. Még
aznap megtudta a szomorú hírt minden dolgozó.
 |
| Hajnali
eligazításon dől el, aznap ki dolgozik a mélyben és ki a felszínen. A
bánya 2017-ben ünnepelte volna megnyitásának 100. évfordulóját.
Fénytelen jövő |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
És egy bányát bezárni nem csak annyi, hogy lehúzzák a rolót,
lekapcsolják a villanyt, majd lakatot pattintanak össze, és egy tóba
dobják a kulcsokat. Összetett és igen fájdalmas folyamat. Temetés! Mert
ami most van Úrkúton, olyan, mint egy temetés…
A budavári siklóhoz hasonlítható felvonóval megyünk föl ahhoz az
aknához, amelyen a bánya mélyére eresztik le az embereket. „Indítójelzés
adása után a kasba be- vagy kiszállás tilos!” „A bánya tűz-,
vízbetörés-, szilikózisveszélyes!” – olvassuk a piros betűs
figyelmeztetéseket. A bányászok földfelszíni pihenőhelye most elárvult,
hiszen lent vannak a mélyben az emberek. A kihűlt rezsón tizenkét
személyes kotyogó, az üvegpoharak a mokkáskanalakkal egy vízzel töltött
lábosban áznak. A falon olyan óra mutatja az időt, amelyet a gyári
nejloncsomagolásból nem vettek ki a por miatt. Mexikói darált
marhahúsos, csilis, babos konzerv ütött-kopott doboza szolgál
csikktartóként a dohányzásra kijelölt helyen. A falon a megyei
napilapból kivett ez évi naptár szlogenje: Mosolygós esztendőt kívánunk!
Hát nagyon nem lett az. Nincs itt kedve mosolyogni senkinek.
Főcsatlós, szállítmány, aknavizsga, figyelmeztető. Csak néhány
gyakran elhangzó vezényszó a gépházban. Egy vészkar, fékkar,
kontrollerkormány mellett ülve végzi munkáját Nagy István aknaszállító
gépész.
Sípszó és berregés. „Beszálltunk” – jelzi a rendszer. 230 méter
mélyről húzatja most a kast, óriási orsóra tekeredik a kétujjnyi vastag
acélsodrony.
– Nem látom, hogy mi van az aknában. A fantáziámra és egy mélységmutatóra van bízva a kas, amely most 175 méter mélyen halad.
– Mennyi súlyt húz most?
– Ezernégyszáz kilós a kas üresen, a kapaszkodókat tizenkét ember
foghatja. Az acélkötélnek a maximális súly kilencszeresét kell kibírnia.
És bírja. Gyorsan jön. Öt métert halad másodpercenként, miközben egy
panellift két méter per szekundummal megy.
 |
| Az utolsó kashívások egyike. Rajmon Árpád aknacsatlós |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Feszülten figyel. A magasban, ahol az acélsodrony kifut a házból,
fehér lepedő. Beszüremlő fényével a nap nehogy elvakítsa a gépkezelőt.
Teherfuvarnál is ennyi a sebesség. Rendkívüli tehernél két,
aknavizsgálatnál kéttized méter másodpercenként.
– Mi az a rendkívüli teher?
– Lőszer. Mert a kemény kőzetbe emberi erővel képtelenség lenne behatolni. Ilyenkor lőszert szállítunk a mélybe.
 |
| Sokan több
évtizedet töltöttek el a szakmájukban.Volt, aki az ajkai, halimbai,
márkushegyi bányák bezárása után itt talált magának munkát, és bízott
benne, hogy innen mehet majd nyugdíjba.Hosszú távra tervezett mindenki |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Aknamenetjeleket hall, majd ő is visszajelez. Olajozott gépek között
vagyunk. Fut a kas a mélyben. Amikor tőlünk száz méterre, egy másik
épületben a felszínre jut, újabb biztonsági sípszókat hallunk. Kiszáll a
brigád.
– Vájár vagyok, de most gépész a beosztásom – mondja a szusszanásnyi időben Nagy István.
A bánya, az biztos dolog... volt eddig
Egykor Ajkán, a timföldgyárban öntőnek tanult, 1990. október 26-án, 18 évesen itt kezdte csillésként.
– A bánya az biztos dolog – csúszik ki a száján. Mire kimondja, el is
harapná. – Volt eddig… – helyesbít, aztán, mintha semmi sem történt
volna, folytatja. – A bánya olyan, hogy idejött az ember dolgozni, és
évek alatt életpályájává vált az egész. Az itteni kollektívának azért is
nehéz, mert évtizedek óta együtt dolgozunk. És amikor eljön a búcsú
ideje, az nem lesz egyszerű dolog.
 |
| Erdélyi Zoltán a bánya bejáratánál. Utolsó nap Úrkúton |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Aztán mesébe kezd. A bánya jövőre lenne százéves. Ha itt kinézünk a
gépház ajtaján, szemben, a domboldalon messze, ahol a fenyveserdő
kezdődik, az első háznál, na ott volt száz éve az első függőleges akna,
az első számú István-akna. És fúrtak lyukat ezret, milliót, hogy
megtalálják a mélyben fekvő ércet. Bújócska volt a természettel. A
lelőhely valaha tengerfenék volt. Az utóvulkáni tevékenység miatt meleg,
kénes források jöttek létre, amelyek mentén baktériumok gyűjtögették
össze szervezetükbe a mangánt, majd elpusztultak és lerakódtak. Így jött
létre a földtörténeti középkor, a jura időszakában ez a mangántartalmú
terület, amelyet újabb vulkáni terület gyúrt össze. Emberek mentek
nyugdíjba, generációk nőttek fel. És átadták az öregek a fiataloknak a
tudást. Megbízható kenyere volt Úrkúton négy-öt generációnak. Most ez
szakad meg.
– Ez is szép – mutatok egy újságból kivágott női alakra, amelyet a falra kasíroztak.
– Igen, szép, de lehet, a nő már nem is él. A frizurájából sejteni,
hogy a képet az ötvenes-hatvanas években ragasztották ki. Ez a húzatógép
is 1947-es tervezés. 380 voltos gép hajtja. Mechanikus gépecske
szíjakkal, fogaskerekekkel. És annyira biztonságos, hogy hihetetlen.
Mindenhol van egy biztosítás, egy védelem.
 |
| A bánya bezárása
előtt az egyik gépet szerelik szét a bányászok. Balról Tóth József,
Nemes Gábor lakatosok, háttal Arnold Chanas, a gyártó cég mérnöke |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Megtudom még azt is, hogy a sokrétű végzettségű szakembergárda a
reggeli 6.20-as elosztáson tudja meg az „aknász úrtól”, hogy mi lesz az
aznapi feladata. Nagy István, aki egyébként csapatvezető vájár, és
négy-öt embert irányítva évtizedekig hajtotta a vágatot, majd fejtette a
termelvényt, ma a gépházat kapta.
 |
| Kotyogó és meztelen nős naptár az egykori pihenőszobában. Múlékony idill |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
– Ez a bánya mindig arról volt híres, hogy becsületes, tisztességes
bért fizetett a dolgozóknak, amelylyel lehetett tervezni. Persze ez
borzasztó nehéz munka. A bánya kiszívja az embert, úgy is mondanám, nem
nevel szép testet.
Nagy István a sok föld alatti műszak miatt már három éve átmeneti bányászjáradékra jogosult, azaz most előnyugdíjba mehet.
Ebben a rohadt életben utoljára
Keller József 1973-ban került ide ipari tanulónak. Gépszerelő. Sok
papírja van. Nehézgépekre, hegesztéshez. Öregapja 1917-ben, amikor nyílt
a bánya, egyből idejött dolgozni. És persze az édesapja is, na meg az ő
fiai is itt dolgoztak. Már hosszú évek óta sofőr és rakodógép-kezelő.
– Sofőrködni miért kell itt?
– Mi szállítottuk az ércet Felsőcsingerre. Huszonnégy tonnás Ivecóval
a vasútig, ahonnét Dunaújvárosba, a Dunaferrhez vitték. Fél háromig
kellett a vagonokat megtölteni. Pénteken volt az utolsó fuvarom, hát
bevallom, meg is könnyeztem. És most mi, sofőrök a betemetés miatt
maradunk az utolsó percig… Akárhogy is nézzük, 58 éves leszek. Itt
mindent ismertem. És most a nyugdíjhoz szükséges hét évre menjek vissza
lakatosnak, miközben húsz évet kihagytam a szakmából? Meg kell tennem,
bármekkora képtelenség!
Láthatóan rosszkedvű ember jön felénk. Kezet fogunk. Kemény a szorítása.
– Július 17-én lesz negyvenhárom éve, hogy itt dolgozom – kezdi a
beszélgetést Vogl Zoltán géplakatos. Az apja is itt dolgozott, de ő mást
akart, aztán mégis idevetette a sors. Mit akart volna dolgozni, arról
nem beszél. Külszíni gépszerelő a beosztása, és csak az utóbbi három
évben vállalt föld alatti munkát. Hegeszt, csavart gyárt, futószalagot
cserél a mélyben. Ha tudta volna, hogy így végződik, több föld alatti
munkát vállal, mert az a nyugdíjazásnál többet nyomott volna a latban.
Tudta, hogy egyszer vége lesz, de hogy ilyen gyorsan, azt nem gondolta. A
mélyből jött fel most az iménti kasfuvarral, ahol a rakodógép hevederét
szedte szét. Majd a lenti lakatosműhelyt fogja kitakarítani.
– Ebben a rohadt életben utoljára.
Vogl Zoltán nem lakik messze. Nincs egy kilométer sem. Ezért
többnyire biciklivel vagy éppen könnyű sétával jár a bányába. Egy
bizonyos pontról, a fürdő-öltöző épülettől látja a házukat, lentről
pedig, ahová az aszszony a petrezselymet és a burgonyát vetette, látni a
bánya aknatornyát is. Régen elmúlt az az idő is, amikor dudaszó jelezte
a reggeli kezdést és a műszak végét is.
– Ötvenhatban születtem. Négy év hiányzik a nyugdíjig. Gondolkodni
gondolkodtam, hogy mit csinálnék. Ötven méhcsaládom van. Nem tudom, hogy
a főállású méhészkedés beszámítható-e.
Évtizedekig lett volna még mit termelni
| Patinás múlt |
A Bakony hegység délkeleti peremén, Úrkút közelében karbonátos és
oxidos mangánérc található. Az úrkúti mangánércbánya története a szén
utáni kutatással kezdődött. Az első világháború utolsó időszakában a
széngazdálkodás terén fokozódó nehézségek merültek fel. A nagyvázsonyi
gazdasághoz tartozó szeszgyárak szénszükségletét fedezni nem tudták, és
az akkori jószágigazgató szén utáni kutatással, eredményes munka esetén
bánya nyitásával bízta meg Meinhardt Vilmos bányamérnököt Úrkút község
területén. 1917. március 13-án az úrkúti lakosok ötvenéves bérletre
átadták az ingatlanaik alatt lévő ásványszenet gróf Zichy Bélának.
Szenet csak kisebb mennyiségben találtak. Szükségessé váltak még újabb
és újabb kutatások, így bukkantak 1917. augusztus 18-án mangánércre. A
mangánérc felfedezése rendkívül nagy jelentőségű volt az akkori időkben a
központi hatalmak számára. Ugyanis Ausztria és Magyarország majdnem
egész mangánércszükségletét a Trieszt mellett lévő Servolából kapta,
viszont Olaszország átállása után megszűnik a szállítás. Zichy Béla a
tanácsadóira hallgatva mangánbánya megnyitását határozta el. A háborút
követő időkben a gróf saját anyagi erejéből nem volt képes a
beruházáshoz szükséges költségeket előteremteni, a Budapesti Kohner
Bankház javaslatára 1921-ben részvénytársaságot alapított a mangánérc
kitermelésére és hasznosítására. A többségi tulajdonos a Deutsche Bank
lett. Idővel a főrészvényes meg akart válni a bányától, Hermann Göring
azonban nem adta hozzájárulását a Deutsche Bank-érdekeltség teljes
átadásához, ezért a részesedésének 95 százalékát német kohóvállalatokból
álló tőkéscsoportnak adta át. A háború alatt hadiüzemmé nyilvánították,
a termelés fokozása idején munkaszolgálatosokat hoztak ide. A német
érdekeltség miatt az úrkúti bányát a Szovjet Javak Kezelősége vette át,
Markov szovjet ezredes lett a vezérigazgató. 1952-ben a bánya állami
tulajdonba került, és az intenzív fejlesztést továbbra is folytatták.
1968 után a termelést a piaci értékesítési lehetőség határozta meg, a
foglalkoztatott létszám a csúcsidőszaki 870 főről 430-ra csökkent.
(Az Úrkúti Faluvédő és Kulturális Egyesület közleményéből, Nagy Viktória összegzése nyomán.) |
Novák Sándor bányamérnök 1989-től a bauxitbányászatban dolgozott,
Halimbáról igazolt ide néhány éve. Hetvenöt kilométerről,
Kincsesbányáról jár be dolgozni. Négy óra 35 perckor szól az
ébresztőórája. 6.20-kor kezdődik a műszak, 14.20-kor van a mélyből a
kiszállás. A tavalyi gépbeszerzésről mond néhány gondolatot. Az
ötvenmilliós francia bányarakodó 2015. júniusban, majd decemberben
került a föld alá. Most küldtek egy embert Franciaországból a
szétszereléshez.
Felidézi a június eleji döbbenetet. A telefont, amely után már nem
termeltek, hiszen volt egy kis készletük a felszínen. Mert minek
termeljenek olyan ércet, amelyet nem lehet eladni. Számba veszi a
teendőket is. „A vízfelengedés összetett hadművelet lesz.”
Egri Sándor vipperes, azaz csillefordító volt a körbuktatónál. Télen
homokozta, nyáron locsolta, hogy guruljon a sor. Ha a csillék
kisiklottak, ő rántotta vissza őket a sínre. Két éve lett kiváló
bányász, most őrként a sorompót emeli.
Akna-, táró-, vágatjelölések az iroda falán látható készletszámítási
térképen. Az egész terület a fúrások helyszíneivel, áthúzva, évszámmal
feltüntetve azok, ahol a termelést befejezték: 1974, 1993, 1994, 1999.
– Egy két hónapos ciklusos diagramot szerkesztettünk, mely idő alatt a
bezárást meg kell valósítani. Állami cégnél ez jóval hosszabb folyamat,
de ez magáncég, és most, hogy már nincs bevételünk, az üzemelésnek és a
béreknek naponta milliós költségük van – szögezi le Vigh Tamás, a bánya
főmérnöke, üzemvezetője. A használható technológia és a veszélyes
anyagok eltávolítása július első napjaira befejeződik, július második
felében pedig elkezdhetik az aknák tömedékelését. A gépeket szétszerelik
a föld alatt, majd felhozzák a felszínre.
– A kiszivattyúzott víz most még a patak vízhozamát növeli. Milyen feladataik vannak még?
– A réteg- és karsztvíz szivattyúzása legalább akkora feladat, mint a
termelés. Naponta ezer köbméter vizet szivattyúztunk ki a föld alól,
hogy bányászni tudjunk, és ezt folytatjuk, amíg a bányát kiürítjük. Ha
két-három napig nem szivattyúzunk, akkor megtelnek a járatok,
elárasztódik a rendszer, és a terület kibányászhatóságának vége. Teljes
mértékben ki kell takarítanunk a tíz-harminc négyzetméteres átmérőjű
vágatokat, majd a vízszintes járatokat betongátakkal befalazzuk.
Kőzúzalékkal és cementtejjel. Aztán a kilencven, illetve kétszázhúsz
méter mély függőleges aknákat be kell tömedékelnünk, fel kell töltenünk
meddő kőzetekkel. Ötezer köbméternyi anyagról van szó, három-öt száz
teherautónyi mennyiséget jelent.
– Maradt még mangán a föld alatt?
– Évtizedekig lett volna még mit termelni. A nyilvántartott
ásványvagyon évszázadra való, a könnyen elérhető, feltárt ércvagyon is
évtizedekre elegendő. Noé bárkájaként minden bezárt bányából a legjobb
dolgozókat vettük át, jött ide a pécsi uránbányából, a halimbai bauxit-,
a márkushegyi szénbányából is dolgozó. Miközben álomcsapatunk lett,
modern technológiát tett mellé a tulajdonos, sőt az is előtérbe került,
hogy a vájárképzés helyszíneként a magyarországi föld alatti bányászat
referenciaterülete legyünk, de úgy, hogy üzemelünk és hasznot hajtunk.
– Az állam mentőövet dobhatott volna?
– Az állam hogy is tudna segíteni? Magáncégek közötti probléma ez. De
vajon az ország egyetlen acéltermelője megengedheti-e azt, hogy az
alapanyagot ne magyar, hanem külföldi termelőtől szerezze be? Ezt a
dunaferres döntést mindenképpen célszerűtlen megoldásnak tartom. Félő,
hogy az alacsonyabb ár csak addig tart majd, amíg mi be nem zártuk a
bányát.
A funkciónak a pénz és a képzelet szab határt
Beszélgetésünkből kiderül, hogy a csilléket, a kast nem lehet máshol
használni. Itt maradnak. A tulajdonos a területet meg kívánja tartani,
és egy részén, a műhelyekben javítás folyhat. Hiszen aki bányagépet tud
javítani, az traktort, kombájnt, erdészeti gépet is képes. Ráadásul a
teherautók számára aknás garázzsal rendelkeznek, ezért a tevékenységet
megtartják, azaz a melléküzemágból fő terület lehet. Raktározással is
foglalkozhatnának, és hatalmas irodaépületük is van. Másik álom a
hervasztó jelenben, hogy a jellegzetes épületekben műszaki és bányászati
tematikájú interaktív szórakoztatócentrumot hozzanak létre. Az
ércelőkészítő 1920 körül épült, várkastélyszerű épülete védett ipari
műemlék, ráfordítással akár paintballpálya is lehetne benne. A
funkciónak a pénz és a képzelet szab határt.
Vigh Tamás ezen a napon Bakonyoszlopon járt, ahol van még föld alatti
bányászat. Szenet és bauxitot tárnak fel. Az emberek érdekében ment
tárgyalni, hogy megkérdezze, lesz-e számukra munka. Mert az itteniek
közül sokan vállalnák az ingázást az innen hatvan kilométerre fekvő
településre. A tárgyalásról nem beszél, diplomatikusan azt mondja:
biztató.
– A mangánbánya évente több tízmillió forint iparűzési adót fizetett a
270 millió forintos költségvetésű, 2100 lakosú településnek – tudom meg
Fülöp Zoltánnétól, Úrkút polgármesterétől. Villámcsapásként érte őket a
hír, át kell gondolniuk gazdálkodásukat, teszi hozzá.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén működő Mangán Kft. évente
átlagosan tízmillió forint körüli összeget fordított környezetvédelmi
beruházásokra. Veszélyeshulladék-tárolót építettek, talajcserét
hajtottak végre, iparvágányt korszerűsítettek, felújították Úrkút
ivóvízvezeték-rendszerét, egy időben gondoskodtak a település
vízellátásáról is.
A mangánbánya ércőrlőjében, amely lehet vagy négy emelet magas, és
valóban egy zord várkastélyra emlékeztet, macska lépdel az egyik
helyiségben. Tappancsa nyoma látszik a finom porrétegen. A sárga kobakot
letették, ott van az egyik ablakban. A minap fordították meg a
bányászjelképet, az éket és a kalapácsot. A bezárt bányák szomorú
mozzanata ez. Mivel jövőre lett volna százéves a bánya, már tervezték az
ünnepséget. De elmarad. Végleg elmarad. És napok múlva lesz az utolsó
reggeli eligazítás.
 |
| Öltözői csendélet. Mi lesz a bánya után? |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
| Téglát is gyártottak volna |
Az acélipar válsága miatt már a kétezres évek elején jelentős
árengedményre kényszerült a Közép-Európa egyetlen mangánbányáját
működtető úrkúti Mangán Kft. Mivel az ércet kizárólag a Dunaferrnek
tudták értékesíteni, hiszen az export rendkívül költséges lett volna,
ezért egyetlen piacuk megőrzése érdekében árcsökkentést hajtottak végre.
Úgy gondolták, hogy a cég jövőjét csak a több lábon állással lehet
megteremteni: egy székesfehérvári építőanyag-gyártó céggel közösen
hozzáfogtak a mangániszap hasznosításához. A dúsított iszap a
téglagyártás egyik fontos alapanyaga lehetett volna, de a próbálkozás
nem járt sikerrel.
|
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.
